Digitális zen: Az optimalizált technikai élet művészetének elsajátítása (12. rész)

Megállt, és sóhajtva hátradőlt a székében, ami mintha a fénycsóvában táncoló porszemeket is magához vonzotta volna. Odakint a város élete fáradhatatlan energiával menetelt tovább; az autók dudáltak, és az emberek csevegtek. Ebben a szobában azonban csend honolt, miközben Mihály a következő lépésén töprengett.

Vállalata fordulóponthoz érkezett; a növekedéshez nem csak kemény munkára volt szükség, hanem okos munkára is. A most bevezetett digitális eszközök a jövőbeni sikerhez vezető utakat jelölik ki, vagy pedig akadályokká válnak, amelyek között el kell navigálniuk. Felidézte beszélgetéseit olyan kollégákkal, akik büszkélkedtek a szoftvermegoldások arzenáljával, amely széles, mint egy óceán, de sekély, mint egy pocsolya a funkcionalitás megértésében.

A szellő felkavarodott, és a közeli kávézóból kávéillatot hozott magával. A tisztánlátás ígéretével hívogatta, ő mégis ülve maradt. Fókuszát két konkrét alkalmazásra szűkítette, amelyek a projektmenedzsment racionalizálását és a csoportos együttműködés javítását ígérték. De vajon melyik válhatott a kollektív elméjük kiterjesztésévé?

Mihály hagyta, hogy gondolatai a tegnapi megbeszélésre terelődjenek, ahol Sarah bemutatta elemzését. "Nem arról van szó, hogy minden eszközzel rendelkezzünk" - mondta a nő olyan meggyőződéssel, amely most is visszhangzott benne - "hanem arról, hogy elsajátítsuk azokat, amelyeket kiválasztunk". A szavai mantraként visszhangoztak, miközben a férfi azon gondolkodott, hogyan illeszkednek majd az egyes eszközök a munkafolyamatokba.

Az óra ketyegett, emlékeztetve őt arra, hogy az idő egyszerre szövetséges és ellenfél. Elképzelte, hogy olyan közel kerül ezekhez a kiválasztott eszközökhöz, hogy azok úgy reagálnak, mint a jól képzett zenészek a karmesteri pálcára - harmonikusan és pontosan.

Egy kollégája elhaladt az ajtaja előtt, majd megállt, és behajolt hozzá, hangja pedig keresztülvágott az álmodozásán. " Mihály? Csatlakozik hozzánk ebédre?" A nő mosolygott, nem is sejtve, hogy milyen válaszúton ült.

"Mindjárt" - válaszolta anélkül, hogy felnézett volna.

A nő bólintott, és folytatta útját a folyosón, miközben Mihály visszafordult a képernyőjéhez - egy feladathoz, amely a döntő simításokra várt. Tudta, mit kell tennie: mélyen beleásni magát ezekbe az eszközökbe, amíg azok jellemzői be nem vésődnek az izommemóriába; amíg minden kattintás céltudatos nem lesz, és minden funkció másodlagos természetű.

Amikor végül felállt a székéből, hogy csatlakozzon a kollégáihoz ebédelni - a döntése már megszületett, de még nem tette meg -, azon tűnődött, vajon mások is érzik-e ugyanezt a törekvést a stratégiai mesteri tudás megszerzésére, vagy egyik csillogó új eszközről a másikra váltanak anélkül, hogy valaha is igazán ismernék bármelyiket is. Vajon milyen mélységű potenciál rejlik azokban, akik a szélességet választották a mélység helyett?